Szalkai Daninak van egy testvére. Autista. És Dani úgy gondolta, a divat útján mutatja be a jelenséget a világnak. És szóba került a Miskolci Autista Alapítvány is.
Szalkai Dánielt sokan ismerik. Azok mindenképpen, akik „Az Ördög Pradát visel” című filmen nőttek fel, vagy minden hónapban alig várják a divatmagazinok megjelenését, és kellő inspirációt éreznek ezek által ahhoz, hogy körbenézzenek a hazai stylistok terén. Azok is ismerik azonban, akik az autizmussal valaha kapcsolatba kerültek. Ismerik – vagy minimum ismerhetik.
Danival a TEDxYOUTH-on futottunk össze, 2014 novemberében. A rendezvényen olyan sikeres fiatalok álltak színpadra, akik az elmúlt évben valamiért kiemelkedő teljesítményt értek el. Vagy feltaláltak vagy megalkottak valamit, esetleg tömegeket inspiráltak. Dani akkor frappánsan – úgy ötszáz néző szemébe nézve – arra kért minket, látogatókat: képzeljük el, hogy űrhajósok vagyunk, és azt a feladatot kaptuk, hogy élhető bolygók után kutassunk a kozmoszban. Hosszú kutatás után rátalálunk a megfelelő planétára, ám a landolás valahogy nem sikerül simán, és egyenesen belecsapódunk a bolygó felszínébe.
Miután feleszméltünk, egy rendkívül ismerős, ámde idegen környezetben találjuk magunkat. Hosszas kóborlás után megismerkedünk az őslakókkal – akik ugyan hasonlítanak ránk, mégis valahogy minden olyan különös. A kommunikáció, a társadalmi eszközök bár hasonlítanak, de nincsenek meg az eszközeink ahhoz, hogy megértessük magunkat a környezetünkkel. Valójában azt sem értjük, ők mit szeretnének tőlünk. Az ebben a környezetben élők közeledése ijesztő, és igazából fogalmunk sincs, hogyan kellene viselkednünk ebben a környezetben.
Mivel állandó bizonytalanságot éreznénk, joggal gondolhatnánk, hogy az egyetlen biztos pont az életünkben a saját belső biztonságunk lenne.
Szalkai Dani: Egy elég kaotikus helyzetbe csöppentél. Ebből már láthatod, hogy az autizmushoz az a helyzet lehet a legközelebb, mint egy idegen bolygón való létezés. Én ezzel tudom a leginkább megmutatni, milyen nehézségekkel néz szembe egy autizmussal élő, és milyen nehéz lehet számára a mi világunkhoz való igazodás.
Fülep Bálint: A testvéred autista. Neki kezdtél el ruhákat tervezni?
Szalkai Dani: Igen, a bátyám autizmussal él. De a dizájn számomra és pár kortársam szemében, akikkel kapcsolatban vagyok, nem csak egy-egy ruhát vagy asztalt jelent, hiszen egy egységes egészként nézem. Számomra a dizájn az, ami alkalmas arra, hogy akár egy problematikus szerepkörben, akár egy empatikus közösségszervező szerepkörben, vagy akár csak a saját tehetségünkhöz mérve a céljaink és az önmegvalósításunk „eszköze” legyen.
F.B: Hogy indult mindez?
SZD: amikor annak idején részt vettem a szakmai képzésemen a Mohai-Nagy Művészeti Egyetemen, egy nagyon biztos szakmai tudást és szemléletet kaptam, de nem találtam még választ arra, hogy mihez kezdek mindezzel majd felnőtt koromban. Éppen ezért visszabontottam a régi szálaimat, melyek egy kicsit személyesek és melyek a saját élményeimből, emlékeimből táplálkoznak. Nekem nem az volt a célom, hogy majd belecsapok a lecsóba és akkor én megmondom a tutit, hanem a testvérem, Bence miatt hiszek ebben az ügyben. Hiszek abban is, hogy van akkora tudás a kezemben, mely tud működni egyfajta inspirációképpen. Bence által ismertem meg ezt a társadalmi csoportot, és amikor a testvérem „intézményesült” – hiszen ő egy egész szolgáltatói egységet hozott létre a jelenlétével a Miskolci Autista Alapítványnál–, rájöttem, hogy ha nekem van egy ilyen mértékű tapasztalat a kezemben, nem tehetem meg, hogy nem teszek lépéseket, az ő létük megkönnyítéséért.
F.B: Mennyire érződik a művészeti munkáidban az autizmus jelenség?
SZD: Nézd, bizonyos szakmákban nagyon erősen jelen van a szociális érzékenység kérdésköre. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, mert ez nem egyfajta menekülés ettől a „high fictiontől”, ettől a magas mértékű dizájntól, hanem sokkal inkább egy életszerűbb környezetben történő működést eredményez. Sokkal többet fog tapasztalni egy tervező, ha látja a célközönséget, ha látja a hatásait, ha látja, milyen közösségeket tud összetartani egy projekt, amit ő képviselni tud. Ekkor egy olyan szituáció jön létre, melyben mind a két fél csak nyer.
FB: Kifejtenéd mit értesz „nyerés” alatt?
SZD: Persze. A dizájner nyer egyfajta referenciát – ez a legalapvetőbb –, nyerhet egy nagyon jó közösségi élményt: megismerhet egy olyan társadalmi közösséget, melyben hihetetlen kreatív szemléletű emberekről van szó. Harmadrészt pedig a „szociális-design” jelenléte a piaci szegmensben ugyan nagyon-nagyon apró léptékben, de Magyarországon is tud terjeszkedni. Ez azt jelenti, hogy létrejön egy olyan piaci komponens, mely lehet, hogy mindig egy marginalizált helyzetben lesz, viszont képviselni tudja az ilyen a helyzetben lévő embereket.
FB: Ezek szerint a „szociális-design” nem csak egy időtöltés leckeírás után…?
SZD: Dehogy! Kiváló kommunikációs platform, segít a társadalmi szemléletformálásban, és ha jó eszközökhöz nyúl a tervező, akkor megvan az a praktikus oldala is, hogy akár ez anyagilag is tud biztos alapot teremteni egy ilyen projektnek vagy egy ilyen társadalmi kezdeményezésnek.
FB: Bencét korábban egy intézményként említetted. Mesélnél erről az intézményről?
SZD: Ha nagyon viccesen, már-már didaktikusan akarom megfogalmazni, akkor ez felfogható egy családi vállalkozásnak. A Miskolci Autista Alapítványt édesanyám hozta létre, amikor Bence megszületett és megkapta a diagnózist. Akkor, 1986 környékén édesanyám azzal szembesült, hogy sem Miskolcon, sem az ország egyéb területein nem volt megfelelő kommunikáció, sem érdekvédelem, oktatás, vagy éppen speciális ellátás az autizmus kapcsán. Itt lépett életbe a civil kurázsi:ebből a hátrányból próbált meg előnyt kovácsolni azzal, hogy összefogtak több szülőtárssal együtt, akik ugyanebben a cipőben jártak. Elindítottak egy olyan programot, amely jelenleg 75 autizmussal élőnek nyújt állandó lakhatást és ellátást. Az elmúlt 22 év tapasztalatai alapján a MAA-t ma már semmi más nem mozgatja, csak hogy minél professzionálisabb szolgáltatást tudjon nyújtani ezeknek a sokszor nagyon súlyos gondokkal élő embereknek és közösségüknek is.
Szalkai Dani dizájnerként az autizmus és más viselkedészavarok jelenségével foglalkozik – kutatásaiban autizmusbarát környezeteket vizsgál. A Miskolci Autista Alapítványnál végzett munkája a periférián mozgó – a többségi társadalom számára láthatatlan – közösségek helyzetének javítását hivatott előremozdítani. Úgy véli, hogy a dizájn komoly társadalomformáló erőt képviselhet. Előadásában a dizájner nézőpontjából mutatta be az autizmus jelenségét, valamint azt a közösséget, amelynek ő maga is szerves része.
FB: Az MAA külön projektet indított az autizmussal élők művészeti támogatásáról. Mesélnél erről?
SZD: Az Autistic Art egy művészetterápiás program, amelynek célja, hogy bemutasson és támogasson olyan autizmussal élő alkotókat, akik rendkívüli vizuális kifejezőeszközök birtokában vannak. Tarr Hajnalka képzőművész figyelt fel elsőként a jelenségre: kutatásai során rádöbbent, hogy a kortárs autonóm művészek és az autizmussal élő alkotók vizuális- és formanyelve között hasonlóságok mutatkoznak. Az alkotó autisták különböző eszközökkel, elsősorban sík felületen dolgoznak, leggyakrabban érzékelés alapú folyamatokkal találkozhatunk alkotásaikban.
FB: Melyik projektetekre vagy még a legbüszkébb?
SZD: Mindenképp említésre méltó a „TWOHEADS Project”, melyben azt feszegetjük, hogy vajon fel lehet-e dolgozni kényes társadalmi kérdéseket pozitívan? Azért hoztuk létre ezt a programot, hogy azt a közel százezer hazánkban élő autistát, akik sokszor láthatatlanok, előhívjuk és bemutassuk a társadalom többi tagjának. Egy pozitív értékteremtő együttműködés a cél. Bartha Máté fotóművész segítségével mutatjuk be ezt az izgalmas világot.
Még több információt szeretnél? Látogass el a Miskolci Autista Alapítvány oldalára!
Szalkai Dánielt sokan ismerik. Azok mindenképpen, akik „Az Ördög Pradát visel” című filmen nőttek fel, vagy minden hónapban alig várják a divatmagazinok megjelenését, és kellő inspirációt éreznek ezek által ahhoz, hogy körbenézzenek a hazai stylistok terén. Azok is ismerik azonban, akik az autizmussal valaha kapcsolatba kerültek. Ismerik – vagy minimum ismerhetik.
Danival a TEDxYOUTH-on futottunk össze, 2014 novemberében. A rendezvényen olyan sikeres fiatalok álltak színpadra, akik az elmúlt évben valamiért kiemelkedő teljesítményt értek el. Vagy feltaláltak vagy megalkottak valamit, esetleg tömegeket inspiráltak. Dani akkor frappánsan – úgy ötszáz néző szemébe nézve – arra kért minket, látogatókat: képzeljük el, hogy űrhajósok vagyunk, és azt a feladatot kaptuk, hogy élhető bolygók után kutassunk a kozmoszban. Hosszú kutatás után rátalálunk a megfelelő planétára, ám a landolás valahogy nem sikerül simán, és egyenesen belecsapódunk a bolygó felszínébe.
Miután feleszméltünk, egy rendkívül ismerős, ámde idegen környezetben találjuk magunkat. Hosszas kóborlás után megismerkedünk az őslakókkal – akik ugyan hasonlítanak ránk, mégis valahogy minden olyan különös. A kommunikáció, a társadalmi eszközök bár hasonlítanak, de nincsenek meg az eszközeink ahhoz, hogy megértessük magunkat a környezetünkkel. Valójában azt sem értjük, ők mit szeretnének tőlünk. Az ebben a környezetben élők közeledése ijesztő, és igazából fogalmunk sincs, hogyan kellene viselkednünk ebben a környezetben.
Mivel állandó bizonytalanságot éreznénk, joggal gondolhatnánk, hogy az egyetlen biztos pont az életünkben a saját belső biztonságunk lenne.
Szalkai Dani: Egy elég kaotikus helyzetbe csöppentél. Ebből már láthatod, hogy az autizmushoz az a helyzet lehet a legközelebb, mint egy idegen bolygón való létezés. Én ezzel tudom a leginkább megmutatni, milyen nehézségekkel néz szembe egy autizmussal élő, és milyen nehéz lehet számára a mi világunkhoz való igazodás.
Fülep Bálint: A testvéred autista. Neki kezdtél el ruhákat tervezni?
Szalkai Dani: Igen, a bátyám autizmussal él. De a dizájn számomra és pár kortársam szemében, akikkel kapcsolatban vagyok, nem csak egy-egy ruhát vagy asztalt jelent, hiszen egy egységes egészként nézem. Számomra a dizájn az, ami alkalmas arra, hogy akár egy problematikus szerepkörben, akár egy empatikus közösségszervező szerepkörben, vagy akár csak a saját tehetségünkhöz mérve a céljaink és az önmegvalósításunk „eszköze” legyen.
F.B: Hogy indult mindez?
SZD: amikor annak idején részt vettem a szakmai képzésemen a Mohai-Nagy Művészeti Egyetemen, egy nagyon biztos szakmai tudást és szemléletet kaptam, de nem találtam még választ arra, hogy mihez kezdek mindezzel majd felnőtt koromban. Éppen ezért visszabontottam a régi szálaimat, melyek egy kicsit személyesek és melyek a saját élményeimből, emlékeimből táplálkoznak. Nekem nem az volt a célom, hogy majd belecsapok a lecsóba és akkor én megmondom a tutit, hanem a testvérem, Bence miatt hiszek ebben az ügyben. Hiszek abban is, hogy van akkora tudás a kezemben, mely tud működni egyfajta inspirációképpen. Bence által ismertem meg ezt a társadalmi csoportot, és amikor a testvérem „intézményesült” – hiszen ő egy egész szolgáltatói egységet hozott létre a jelenlétével a Miskolci Autista Alapítványnál–, rájöttem, hogy ha nekem van egy ilyen mértékű tapasztalat a kezemben, nem tehetem meg, hogy nem teszek lépéseket, az ő létük megkönnyítéséért.
F.B: Mennyire érződik a művészeti munkáidban az autizmus jelenség?
SZD: Nézd, bizonyos szakmákban nagyon erősen jelen van a szociális érzékenység kérdésköre. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, mert ez nem egyfajta menekülés ettől a „high fictiontől”, ettől a magas mértékű dizájntól, hanem sokkal inkább egy életszerűbb környezetben történő működést eredményez. Sokkal többet fog tapasztalni egy tervező, ha látja a célközönséget, ha látja a hatásait, ha látja, milyen közösségeket tud összetartani egy projekt, amit ő képviselni tud. Ekkor egy olyan szituáció jön létre, melyben mind a két fél csak nyer.
FB: Kifejtenéd mit értesz „nyerés” alatt?
SZD: Persze. A dizájner nyer egyfajta referenciát – ez a legalapvetőbb –, nyerhet egy nagyon jó közösségi élményt: megismerhet egy olyan társadalmi közösséget, melyben hihetetlen kreatív szemléletű emberekről van szó. Harmadrészt pedig a „szociális-design” jelenléte a piaci szegmensben ugyan nagyon-nagyon apró léptékben, de Magyarországon is tud terjeszkedni. Ez azt jelenti, hogy létrejön egy olyan piaci komponens, mely lehet, hogy mindig egy marginalizált helyzetben lesz, viszont képviselni tudja az ilyen a helyzetben lévő embereket.
FB: Ezek szerint a „szociális-design” nem csak egy időtöltés leckeírás után…?
SZD: Dehogy! Kiváló kommunikációs platform, segít a társadalmi szemléletformálásban, és ha jó eszközökhöz nyúl a tervező, akkor megvan az a praktikus oldala is, hogy akár ez anyagilag is tud biztos alapot teremteni egy ilyen projektnek vagy egy ilyen társadalmi kezdeményezésnek.
FB: Bencét korábban egy intézményként említetted. Mesélnél erről az intézményről?
SZD: Ha nagyon viccesen, már-már didaktikusan akarom megfogalmazni, akkor ez felfogható egy családi vállalkozásnak. A Miskolci Autista Alapítványt édesanyám hozta létre, amikor Bence megszületett és megkapta a diagnózist. Akkor, 1986 környékén édesanyám azzal szembesült, hogy sem Miskolcon, sem az ország egyéb területein nem volt megfelelő kommunikáció, sem érdekvédelem, oktatás, vagy éppen speciális ellátás az autizmus kapcsán. Itt lépett életbe a civil kurázsi:ebből a hátrányból próbált meg előnyt kovácsolni azzal, hogy összefogtak több szülőtárssal együtt, akik ugyanebben a cipőben jártak. Elindítottak egy olyan programot, amely jelenleg 75 autizmussal élőnek nyújt állandó lakhatást és ellátást. Az elmúlt 22 év tapasztalatai alapján a MAA-t ma már semmi más nem mozgatja, csak hogy minél professzionálisabb szolgáltatást tudjon nyújtani ezeknek a sokszor nagyon súlyos gondokkal élő embereknek és közösségüknek is.
Szalkai Dani dizájnerként az autizmus és más viselkedészavarok jelenségével foglalkozik – kutatásaiban autizmusbarát környezeteket vizsgál. A Miskolci Autista Alapítványnál végzett munkája a periférián mozgó – a többségi társadalom számára láthatatlan – közösségek helyzetének javítását hivatott előremozdítani. Úgy véli, hogy a dizájn komoly társadalomformáló erőt képviselhet. Előadásában a dizájner nézőpontjából mutatta be az autizmus jelenségét, valamint azt a közösséget, amelynek ő maga is szerves része.
FB: Az MAA külön projektet indított az autizmussal élők művészeti támogatásáról. Mesélnél erről?
SZD: Az Autistic Art egy művészetterápiás program, amelynek célja, hogy bemutasson és támogasson olyan autizmussal élő alkotókat, akik rendkívüli vizuális kifejezőeszközök birtokában vannak. Tarr Hajnalka képzőművész figyelt fel elsőként a jelenségre: kutatásai során rádöbbent, hogy a kortárs autonóm művészek és az autizmussal élő alkotók vizuális- és formanyelve között hasonlóságok mutatkoznak. Az alkotó autisták különböző eszközökkel, elsősorban sík felületen dolgoznak, leggyakrabban érzékelés alapú folyamatokkal találkozhatunk alkotásaikban.
FB: Melyik projektetekre vagy még a legbüszkébb?
SZD: Mindenképp említésre méltó a „TWOHEADS Project”, melyben azt feszegetjük, hogy vajon fel lehet-e dolgozni kényes társadalmi kérdéseket pozitívan? Azért hoztuk létre ezt a programot, hogy azt a közel százezer hazánkban élő autistát, akik sokszor láthatatlanok, előhívjuk és bemutassuk a társadalom többi tagjának. Egy pozitív értékteremtő együttműködés a cél. Bartha Máté fotóművész segítségével mutatjuk be ezt az izgalmas világot.
Még több információt szeretnél? Látogass el a Miskolci Autista Alapítvány oldalára!
